|
|
CIKKEK
|
Azok az esték
 Nem kisgyerek, felnőtt könyörgése: „Maradj velem, ha kioltják a villanyt, / én Istenem!” (Fésűs Éva).
S bár az élet végéhez közelítő az örök éj miatt kérlel, a naponkénti esti villanyoltás megelőlegezi egy kicsit a majdan bekövetkező helyzetet. A felnőtt – a verssor is ezt tanúsítja -, talán könnyebben birkózik vele, jobban tudja, hová kiáltson. Ma meg már nem is tudom, van-e hagyományos villanyoltás, hisz leginkább tovább zakatol a tv, a hifi-torony a szobában, esetleg a szomszédos szobában. Mindegy: zajban vagy csendben, az elalvásra váró a szerettei közelségében nyugszik meg, legkivált, ha gyermek.
Egy szép estét szeretnék
W. Ági egy iroda alkalmazottja, ugyanennél a vállalatnál a papája nehéz munkát végez: kocsikísérő. Ági szerezte a papájának ezt a munkát, mert a bányában még nehezebb dolga volt korábban. Mindketten életvidám, „vicces” emberek, akik képesek a környezetüket akkor is felvidítani, ha néhányan éppen az orrukat lógatják. Az irodai munka sem „leányálom” ennél a vállalatnál, reggel héttől délután fél ötig csak a fél óra ebédidőben van egy kis pihenő. Az iroda vezetője és vezető-helyettese közel állnak a nyugdíjazáshoz, az alkalmazottak viszont egytől-egyig frissen végzett fiatalok. Óriási a generációs különbség, és sajnos a fiatalokkal szembeni lekezelő magatartás is. Áginak ma nincs az a vicces napja. Délután egyszer csak elmélázik és felsóhajt: „De jó lenne…” A főnökasszony odaszól: „Mi lenne jó?” „Azon gondolkodtam, hogy milyen jó lenne, ha egyszer olyan klasszul összejönne egy este. Friss, tiszta ágynemű, friss pizsama, finom sült husi és meleg fürdő után… És beszélgetnénk vagy dalolgatnánk a sötétben… Az egész család.” Az irodában megáll a levegő. A főnökasszony a helyettesére néz nagy csodálkozást színlelve. Nem Áginak, hanem a helyettesének mondta: „Mi van ebben olyan elérhetetlen?!” Mindkettő ironikusan elneveti magát. Ki tudja, mit gondolnak W. Ágiról, talán, hogy primitív, esetleg: „persze, csak egy volt bányász lánya”, mindezek benne vannak a gúnyos nevetésben.
Pedig Ági – valljuk be őszintén – az egyik legszebb dologra gondolt, ami létezik az emberi életben! Egy tizenkilenc éves nagylány, aki nem egy sztárról álmodozik, hanem a meghitt, családi estékről. Apjával, anyjával, öccsével való együttbeszélgetésről vagy énekelgetésről. Felsóhajtása azt is megmutatta, hogy lehetett már része hasonlóban, talán kisgyerekkorában, és az emlék olyan kedves volt, hogy visszavágyott a lelke.
A család este
Régi már a fenti történet (fültanúja voltam), de mély nyomot hagyott bennem. A felsóhajtás is, az idősödő hölgyek – mindketten egy-egy gyermeket neveltek - reakciója is. Főként, mert tudtam, hogy egyikük szenvedélyes regényolvasó, csakis magával foglalkozott este; másikuk meg tisztaságmániás, akinek a lánya kollégiumban lakott, de ha otthon volt is, mindig elküldte, ne legyen láb alatt, míg ő késő estig a lakást csiszatolta. Kérdésük: „Mi van ebben olyan elérhetetlen?!” – képmutatásból fakadt: tudom, ők sem biztosították egyetlenjüknek az ilyen meghitt estéket.
Nincs abban semmi nosztalgiázás, ha Arany János „Családi kör” –ére emlékezünk. Az esti családi beszélgetések – még ha könnyű kis tennivaló végzése közben is – a legmeghittebb légkört varázsolják a gyermekek köré. De jó is lenne, ha sok kedves fiatal szülő megértené, hogy semmilyen tv-s, dvd-s „mese” nem pótolja ezt a légkört! „Melegen ajánljuk a szülőknek, hogy teremtsenek alkalmat az ilyen meghitt beszélgetésekre. (…) A lefekvés körüli megnyugtató és felszabadító szertartások az ellenpólusát képezik annak a hajszolt világnak, amelyben a legtöbb szülő él. Ahhoz, hogy ezeket mégis megvalósíthassuk, fontossági sorrendet kell felállítanunk, és ellen kell állnunk a sürgős teendők zsarnokságának. Ne áldozzuk fel magunkat a sürgető feladatok oltárán! Hosszútávon a legtöbb még oly halaszthatatlan feladatra emlékezni sem fogunk. Amit azonban a gyermekeinkért teszünk, az maradandó!” (G. Chapman & R. Cambell: Gyerekekre hangolva; Harmat kiadó).
Ha gyermekeinkre nem szánunk időt, legfeljebb egy gyors „jó éjt-puszira” , és máris behúzzuk magunk után az ajtót, tapasztalni fogjuk, hogy fokozatosan, de legkésőbb a serdülő korra ők zárják be a lelkük ajtaját előttünk.
Fáradság, de megéri
Néha a szülőknek tényleg vannak este is bokros teendőik. Ilyenkor de jó is egy mesemondó nagymami vagy nagypapi. Emlékszem, velünk élő nagymamánk sokszor „helyettesítette” szüleinket – akikkel egyébként rengeteg szép mesélős, énekelgetős estét megéltünk –, olyankor, ha ők a sok munkától nem értek rá. Kisöcsém két éves alig múlt. Nagyon szeretett egy mama-mesét, ma is előttem van nagyra tágult szembogara, amikor a mese végén így szólt: „Médeccsej!” Szegény nagyanyánk néha berekedt az ismétléstől, de hiába mondta: „Most már elég, Dudukám (így hívott minket, míg picik voltunk), elalvásig mesélnie kellett, és mesélt ő is, szüleink is, de nem kapkodva, „odavetve”, hanem örömből és élvezettel, sokszor addig, míg már ébren maradni se bírtak...
„Látod, elalszik anyuka”, - különösen, mint József Attiláé is, az egész napi kemény munka után. De előtte mesésen megjeleníti, élővé varázsolja kicsi fiának a labdát, sípot, erdőt, kirándulást, jó cukrot, még a széken szunnyadó kabát hasadását is. Nincs benne semmi cikázó, piros-kék-zöld-sárga-lila, visítozó-verekedő-megölő és feltámadó… De ott a legfontosabb: a szülő megnyugtató közelsége, az együtt megélt élmény, életre gyúlt szavak. S a biztonság: szüleim törődnek velem, fontos vagyok nekik, bízhatok szeretetükben. Így történhet aztán az, hogy egy tizenkilenc éves nagylány nem a sztárokról álmodozik, hanem ezekről a szépséges családi estékről. Így ugyanis nagyon jó gyereknek lenni.
Kökényes Zsuzsa lelkész
|
|
|
